Szülő, mint partner!

Ahhoz, hogy ezt a címet minden minket olvasó szülő megértse, kicsit kell szakmáznom. Szóval a főiskolán folyamatosan azt hallgatjuk (jogosan), hogy diagnózis nélkül NEM nyúlunk gyerekhez. Oké- tiszta. Orvos-> diagnózis-> terápiás eljárás-> fejlesztem a gyereket, szülő csinálja, amit az orvos mond, minden szuper. Aztán kikerül az ember a „piacra” és elég gyorsan azon kapja magát az ember a korai fejlesztésben (3 éves kor alatt), hogy a szülők hajlandósága nagyon más a „diagnózis és orvos” kérdésben. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz- de ez a helyzet; a szülő választ. Azt mondom inkább, hogy a konduktorban kialakul egy feszültség, mert a szülő vele találkozik és vele érintkezik- nagyon sok esetben először (neurológus, ortopédorvos és egyéb szakorvosi vélemény nélkül). Kiejti a száján a konduktor, hogy „Anyuka, el kellene menni a neurológiára. Ez az első lépés.” Nah, azt hiszem, mindenki érti, hogy ezt a szülőt nem látom többet (nyilván nem mondok ilyet. Elmagyarázom a szülőnek, hogy most egy pedagógiai vizsgálaton van és nagyon jó lenne mellé egy orvosi vizsgálat is- aztán a szülő vagy megfogadja, amit mondok, vagy nem- és a döntésétől független, hiszem, hogy a legjobbat akarja a babájának). Aztán van a másik csoport, akik valóban elmennek a neurológiára (kezdő konduktor megnyugszik- nem fog rá köpködni a szakma, hogy orvosi vélemény nélkül „nyúlt” a gyerekhez….), aztán visszajön a szülő egy olyan papírral, hogy a gyereknek semmi baja, a fejlesztést nem támogatják. A szülő természetesen teljesen elbizonytalanodik, hogy most mit csináljon. Úgy érezte, hogy a konduktor eddig segített neki (és a konduktor természetesen segített neki).

Van még mit csiszolni a rendszeren- ez egész biztos. ÉS dolgozunk rajta- tényleg. Nagyon sok a nyitott orvos, konduktor, gyógypedagógus, gyógytornász, védőnéni- akik megoldást keresnek és nem „ítélkeznek” (és mindenki, aki találkozik kicsikkel és valamilyen formában az ellátó rendszer része). Mindenesetre a szülők gyakran kerülnek bizonytalan helyzetbe a szakmák közötti együttműködés hiányában (nagyon sajnálom ezt a helyzetet).

A mostani posztom eddig felvezetés volt és most jön a lényeg, amit mondani szeretnék. Szóval: prevenció, tanácsadás. Ezek csodás részei a korai fejlesztésnek. Sok esetben NEM kell diagnózis ahhoz, hogy ezeket az eszközöket alkalmazzam. A szülői hajlandóság szerencsére egyre nagyobb, hogy a szülő kérdezzen! Szakembertől kérdezzen! Mer kérdezni a szülő! Szerintem ez valami óriási dolog! A szülő meg mer nyílni szakembereknek, orvosoknak és meg meri kérdezni, ami nehézségét okoz neki a mindennapokban. Meg meri kérdezni, azt, amitől fél. Meg meri kérdezni, hogy mit tegyen a gyerekével. Én szakemberként azt gondolom és azt vallom, hogy ezeket a kérdéseket (is) kötelességem a legjobb tudásom szerint megválaszolni és a szülő döntését szem előtt tartanom. Engedjetek meg egy példát: 3 hós baba, anyuka kijelenti, hogy nem fogja a hasára tenni a gyereket otthon, mert nagyon sír. Mit mondok én? Ekkor nem fog nagy valószínűséggel a szülő többet engem választani: menjen el a neurológiára, nem baj ha sír, majd megszokja, ilyen és olyan baja lesz a gyereknek, ha ezt most nem csinálja. Ekkor fog bennem valószínűleg megbízni (és ekkor érek célt a hasalással is): rendben, elfogadnom. Próbáljunk meg mást (mellkasra helyezés, nagylabda, karban hasaltatni). Aztán persze szép lassan eljutunk a célhoz (hasal a gyerek). A lényeg a lényeg, hogy a szülő a partnerem a korai fejlesztésben, a baba a partnerem a korai fejlesztésben. Ez messze nem egy fejlesztés, hanem egy tanácsadás vagy prevenció: amikor a kérdező szülőt átsegítem egy elakadáson. És ezt nem csak a mozgásfejlődésre tudom „ráhúzni”, hanem az összes nemevő, nemalvó gyermekre (az még hozzá tartozik, hogy ez akkor baj, ha a szülőnek baj- meg persze akkor, ha a házi orvos úgy ítél meg egy helyzetet- pl. súlygyarapodás). Ha nincs diagnózis, akkor jó lesz úgy, ahogy van, majd „kinövi”, majd „megtanulja”. Csak ez belekerülhet felesleges pár évbe, amit megfelelő segítség mellet le lehet redukálni és közben a szülő is kompetensnek érzi magát (mert megérti, hogy miért nem csinálja a gyerek és hogyan lehet neki segíteni).

Én nagyon üdvözlöm ezt az új helyzetet, ahol a szülő KÉRDEZ. És azt is gondolom, hogy akkor kell és lehet segíteni, ha a szülő segítséget KÉR. És ez lehet a legbanálisabb dolog is. Mit játsszak a gyerekkel? Mikor menjünk játszóra a gyerekkel? Hogy alakítsak ki napirendet? Hogy alakul a babák éjszakája? Baj, hogy hátrafelé tolja magát? BÁRMI! TÉNYLEG szinte bármi. Szakemberként igyekszem olyan szemlélettel dolgozni, hogy a család segítségére legyek és a tanultaknak megfelelően járjak el(sok kérdés mögött amúgy nem is kell a diagnózist keresnem).

Szakemberként azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a szülőt tájékoztassam (ahogy itt is teszem), de ne vonjam kétsége a cselekedeteit (miért nem jött előbb, miért gondolja, hogy jó a gyereknek a túl sok hinta…).  Inkább legyek azért hálás, hogy akkor ott van és kérdez. Bízik bennem, megosztja velem az aggodalmát. Nekem pedig feladatom, hogy megértsem, hogy amit tesz, azt miért teszi (nem tudom elképezni, hogy bárki „rosszat” szeretne a gyerekének) és ha szükséges, akkor adjak egy másik szemszöget a szülőnek- aki eldönti, hogy mi lesz a jó a gyerekének. Ehhez a bizalomhoz pedig nem egy orvosi diagnózis szükséges (persze, lehet, hogy az is szükséges!), hanem az, hogy a szülőt partnerként kezelem.

A szülők és a gyerekek életét meg lehet könnyíteni egy tanácsadással és sok- sok problémát meg lehet előzni egy prevencióval. Ezekkel az eszközökkel lehet élni és szabad élni.

Tanácsolom a megfelelő szakember felkeresését, aki tényleg a kérdésre válaszol és nem talál még másik 50 dolgot, ami nincs rendben az egyébként teljesen ép gyerekkel.A fenti példa egy teljesen életszagú példa és gyakrabban is előfordul szinte bármelyik eset sokkal többször, mint azt mi szakemberek gondolnánk. Egy szakmát sem szeretnék megsérteni, egy eljárás rendszert sem szeretnék megsérteni. Amit ezzel inkább mondani szeretnék: ismerem és értem az eljárási módokat és maximálisan tiszteletben is tartom, csak azért nem mindig az történik, amit az ember tanul a fősikolán és vannak helyzetek, amit magának kell kialakítania, pl. hogyan lesz a szülő a bizalmasa és hogyan győzi meg a konduktor arról a szülőt, hogy kell az orvosi vizsgálat, illetve lehetséges, hogy ez nem az ő szakterülete és ajánl maga helyett valakit, akit a szülő l is fogad.

#tanácsadás #prevenció