Sokat dolgoztam kisgyerekekkel és volt egy visszatérő jelenség a szülőtől való elválás alkalmával.

A kisgyerek már beszokott az oviba, bölcsibe vagy már megszokta az új babysittert, mégis előfordul, hogy a szülőtől való elvárás során elsírja magát. Ilyenkor a szülők nagyon kétségbe tudnak esni, hogy jajj „mi történt a gyerekkel? miért sírja el magát? érte valami rossz élmény?”. A szülő távozik és kb 2 percen belül a gyerek abbahagyja a sírást- mint amit elvágtak.

Az egyetemen az „evolúció története” órán ezt a jelenséget a tanár így nevezet: „ evolúciósan belénk programozott sírás”. Ugyanis réges- régen amikor a törzsek vándoroltak, vagy még nem tudták akkora biztonságban tartani a gyermeket (talaj- csúszó-mászok stb…) vagy idegennel találta szemben magát a gyermek vagy véletlenül egyedül maradt a gyerek, aki történetes még nem tudott beszélni, járni (nem tudta magát megvédeni), hangos sírással tudta felhívni magára a figyelmet és így tudott segítséget kérni a szüleitől (egy laikusnak minden sírás ugyanolyan, de a szülő pontosan tudja, hogy az én gyerek sír valahol- ez az ő hangja, sírása és bajban van). Mondhatjuk, hogy ösztönből így kért magának segítséget a kétségbe esett gyermek. Ez ugyanaz a sírás, mint amikor egy pillanatra nem látja a szüleit a gyrek játszón- akkor nagyon jól jön ez a sírás és segítségkérés.

A nyugati kultúránkban erre a sírásra egy átadás-átvételkor (bölcsi, ovi, sitter) természetesen semmi szükség, mert a szülő biztonságba tudja a gyermeket a másik nénivel/bácsival. De az ösztön néha vagy gyakran még előtör a gyermekből és ezzel semmi gond nincs. Nem mindig tud hirtelen különbséget tenni a gyermek a helyzetek között (elveszett a játszón vagy megy a bölcsis csoportba). Az ő felfogásában a kettő ugyanaz- nincsenek ott a szülei, akik mindentől megvédik. Felnőttként azért pontosan tudjuk, hogy a két helyzet ég és föld. A gyerek ezt idővel megtanulja kontrollálni és megtanul különbséget tenni a helyzet között. Főleg kicsiknél fordul elő, de azért már láttam nagyobb korú gyereket is „evolúciósan sírni”.

Ennek a sírásnak az a jellezmője, hogy semmi előjele. Boldogan megy a gyerek pl. a bölcsibe, boldogan átöltözik, elindul a csoportszoba felé és abban a pillanatban, mikor a szülő átadja a bölcsis néninek hirtelen elkezd nagyon hangosan sírni a gyerek. Elmegy az édesanya/édesapa és 1 percen belül abbamarad a sírás.

Ennek a sírásnak nem kell nagy hűhó-t keríteni. Az elválás pillanatában előtör az ösztön a gyermekből, aki még kognitívan nem tudja magát kontrollálni, hogy egyébként minden rendben a bölcsiben és nem kell félni.

De aztán ahogy túl van ezen a nehéz percen, hogy az anyukája/ apukája elment, átveszi a bölcsis néni, megvigasztalja, magához öleli és elmondja neki, hogy minden rendben. A bölcsiben van és a délután megy haza. És kész.

Nyilván minden kisgyerek és minden helyzet más, de nagy átlagban arra lehet felkészülni az evolúciós sírások alkalmával:

  • a gyerek nagyon kétségbe esik egy pár percre, aztán mint amit elvágtak, abba hagyja a sírást
  • véleményem szerint ebben az esetben jobb, ha a szülő a bölcsis nénire bízza a helyzetet és nem kezdi el vigasztalni a gyereket (mert pont az elválás miatt sír, amit nem tud a szülő megoldani)
  • nem megy vissza a bölcsibe a szülő, hogy megnézze mi a helyzet (csak összezavarja a gyermeket)
  • tudatosítja magában a szülő, hogy ez a sírás semmilyen lelki törést nem okoz a gyermeknek- ez egy ösztönös sírás
  • jellemző, hogy a gyerekek később nem emlékeznek erre a sírásra
  • ne kérdezgessük, hogy miért sírtál reggel és ne mondogassuk neki, hogy „de holnap ne sírjál!”
  • ne izguljunk azon, ha így válik el tőlünk a gyerek reggelente (nem vagy rossz szülő)
  • lehetőleg ne sírjunk a gyerekkel együtt
  • szokásos elköszönés (puszi-délután jövünk érted) a szülő részéről és kész.

Mitől különbözik ez a „sírás sírástól”?

  • a „sírás” sírásra emlékszik a gyermek
  • nem csak elváláskor jelentkezik (hanem pl. már az úton a bölcsi felé)
  • nem hagyj abba 2 perc után (miután a szülő elmegy)
  • sokszor meg tudja fogalmazni a gyerek, hogy miért sírt

Mi a közös?

Én tanácsolom, hogy mindkét esetben vigasztaljuk meg a gyereket (szülő, nevelő- helyzetfüggő). Biztosítsuk arról, hogy jó helyen van és biztonságban. Mindkét esetben számít a gyermek a szülőre- nevelőre. Szeressük és biztosítsunk megnyugtató légkört a gyermeknek 😊

Persze rengeteg dologban különbözhet még a sírások, de talán ezek a „legfontosabb” különbségek.

A ti gyereketek is sírt már „evolúciósan”?